Kényszerkapcsolatok vagy kapcsolat kényszerek?

Életünknek fontos részét képezik a különböző emberi kapcsolatok. Társas lények lévén arra törekszünk, hogy az olyan kötelékek, mint például a család, a barátok, a szerelem minél kiegyensúlyozottabb legyen. Sokszor azonban a saját szándékunk nem elég, s ilyenkor érzelmi zűrzavarba keveredünk. A macskákkal ellentétben nekünk csak egy életünk van. Ezért minden napot úgy érdemes élni, mintha az utolsó volna. S ezzel együtt az utolsó esély arra, hogy élvezzük a napsütést, egy jó zenét, a barátainkkal való beszélgetést, egy finom kávét és még sorolhatnám. Persze nem mindig fenékig tejföl az élet.

Előfordul, hogy nem kapjuk meg azt az állást, amire vágytunk. Nem sikerül elmenni, ahová szerettünk volna. Nem jön össze a tervezett randi. Nem viszonozzák az érzelmeinket. Ilyenek megtörténnek az életben. Csak nem mindegy, hogy miként éljük meg őket. Egyre több helyen olvasom, hogy a magyarokra jellemző a panaszkodás, a sopánkodás. Szinte mindenben a rosszat, és nem a jót látjuk meg. Nekem is volt ilyen korszakom, aztán rájöttem, hogy szemernyit sem lett jobb ezáltal a helyzetem. Az a baj, hogy nagyon sok ember nem tud lazítani.

Hatalmas gátlásokkal küzdenek, amit kisebb-nagyobb sikerrel, de próbálnak leplezni. Hosszú évek tapasztalata alapján mondom: Az életet nem kell mellre szívni, hanem le kell tüdőzni. Ami azt jelenti, hogy kiutat kell keresni a „szorult” helyzetből, nem pedig lentebb ásni. Pocsolyába lépünk és sáros lesz a cipőnk? Megesik, de ekkor a teendő az, hogy hazamegyünk, megmossuk és megint szép tiszta lesz.

Ugyanezt érdemes tennünk a szívünkkel is. Minden napnak megvan a maga baja, de éppen úgy a szépsége is, csak észre kell venni. A sírás-rívás, önmarcangolás nem old meg semmit. Erőt kell vennünk magunkon, talpra kell állni és küzdeni. A nehézségeken túllépni nem egyszerű feladat, de csak így lehetünk boldogok. A megfelelni akarás vágya eltérő mértékben, de mindenkiben megvan, és manapság ez a párkapcsolatokra is rányomja a bélyegét. Azt hisszük, ha feladjuk önmagunk vágyait, elvárásait, akkor könnyebben megtartjuk, megszerezzük az áhított férfit. Úgy tűnik a férfiakból az idők folyamán kiveszett az udvarlás „ösztöne”. Sokan közülük elvárnák, hogy a nő teperjen utánuk ezerrel. Szóval akkor most melyik a gyengébbik nem? Persze ezek mind női szemszögből szemlélt dolgok. De azt senki sem vitathatja, hogy túl sok a párkapcsolati probléma, és mi továbbgeneráljuk őket.

A férfi nőt akar, a nő férfit, csak az elképzelések sokszor nem találkoznak. Túl nagyok lennének az igények? Talán. Számomra nagyon fontos, hogy tisztelni tudjam A FÉRFIt, csupa nagybetűvel. Mindenki tudja, hogy hibátlan ember nem létezik. Már csak az a kérdés, hogy mennyire tudjuk és akarjuk tolerálni a hibákat. Ha nincs kompromisszum, akkor nincs harmonikus kapcsolat. Ha egy párkapcsolat egyértelműen menthetetlen, akkor jobb búcsút inteni egymásnak, mint szenvedni. A helyzetet persze bonyolítja, ha már nemcsak két ember sorsáról van szó, hanem gyerekek is részesei egy lelki kapocs felbomlásának. Lehet, hogy hibásan vagyok kódolva, de azt sosem értettem, amikor valaki azért maradt benne egy kapcsolatban, mert félt az egyedülléttől.

Egy rossz, ellaposodott érzelmi kötelék ugyanis akadálya lehet egy új szerelem kibontakozásának. Találkoztam olyan esettel is, amikor valaki görcsösen ragaszkodott a párjához, holott esélye lett volna a boldogságra egy másik ember oldalán. Mindent összevetve: egyedül nem jó, de még mindig jobb szólóban, mint belső kényszerből együtt lenni valakivel. Horváth Charlie szavaival élve: „Az légy, aki vagy, érezd jól magad…!”

Taga Márta