A boldogság és én

A szeretetről gondolkodtam. Annak megnyilvánulásáról, kinyilatkoztatásáról. Számtalan idézetet, verset, regényt…olvashatunk, ami ennek a kérdésével foglalkozik. Én most a szerelem oldaláról közelíteném a dolgokat.

De mi is az a szerelem? Már az óvodában is gyakorta hangoztattuk, hogy szerelmesek vagyunk, tetszik nekünk ez meg az a fiú, de vajon tudjuk-e igazán, mit is jelent ez? Biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan így válaszolnának rá: mindenkinek más. Nyilván az beszél így, aki nem élte át, milyen is szerelmesnek lenni igazán. De ez nem baj, hisz emögött meghúzódik a genetikai adottság. Nincs mindenkinek igénye rá. Alapvető beállítódásunktól (is) függ. Valakinek kevésbé fontos, másnak igazán sokat jelent. Én ez utóbbi kategóriába sorolnám jómagam.

Keresem az igaz szerelmet. Érzelmi individualistának tartom magam. És bár nem tudom, milyen a kölcsönös, egymás iránti feltétlen szeretet (mivel magam sem tudom pontosan definiálni, az egyszerűség kedvéért fogalmaztam ilyennek), remélem, egyszer megismerhetem. Van némi elképzelésem, hogy egyoldalúan milyen lehet. Úgy gondolom, voltam már szerelmes. Ám azt veszem észre, az e fajta közeledés a másik nem részéről elkerül engem. Nem bánt, hogy egyedül vagyok. Egyáltalán. Nem panaszkodni akarok. Pusztán csak kíváncsi vagyok. Érezni, átélni akarom.

Nem várok semmit a másiktól. Nincs ideálom. Egy időben azt hittem, vannak tulajdonságok, amiket ezen a téren favorizálok. Most már tudom, hogy nem így működik. Nálam legalábbis. Teljes mértékben az érzelmeimre hallgatok. Ez mégsem egy preferenciarendszer, ami mögött racionalitás húzódik meg. Sokkal inkább felfedezés. Önmagunkban való elmélyülés. Önismeret, mely segít minket belső megérzéseinkkel, lelkünk legmélyén megbújó szándékainkkal együttműködni, és támogatni abban, hogy mindez felszínre törhessen. Megnyílni, sugározni, ragyogni… Ilyen lehet igazán boldognak lenni.

Dömötör Edina