Nagy gondok, „apró” megoldások

A minap épp munkába igyekeztem, bosszúsan, de leginkább szomorúan. A rossz dolgok sokszor összegyűlnek felettünk,- de legalábbis így érezzük. Úgy gondolom, velem is ez történt. Bár ez is, mint a legtöbb dolog olyan relatív.

Gyakran, néhány apróbb kellemetlenséget hajlamosak vagyunk csapásként felfogni, aztán amikor mindezt megtetőzi valami igazán rossz, akkor érezzük, hogy bizony az előző állapotunk „édes bosszankodás” volt ehhez képest. Read More

Tehát nyugtatom magam; én még eme „édes” fázisban vagyok, hiszen semmi TÉNYLEGESEN, és VÉGLEGESEN rossz nincs az életemben. Bizonytalan munkahely, bizonytalan anyagi helyzet, BIZONYTALANSÁG… és az ebből adódó párkapcsolati összezördülések. De visszafordíthatatlan: semmi!
No, tehát így ballagtam reggel 7:30-kor munkába, miközben lehajtott fejjel haladtam, a járdát nézve, egyszer csak utánam kiabált egy gyermekhang. Hátra fordultam, s a kisfiú, akit a helyi óvodából már jól ismertem lelkesen integetett, széles vigyorral az arcán. Csupa melegség öntötte el a szívemet. Megkérdezte, hova megyek, s miután válaszoltam neki, ő így reagált:

- Oké! Én meg az oviba! Szia!

Olyan hirtelen jött jókedvet, és nyugalmat éreztem akkor, amit nem is gondoltam, hogy aznap még megtapasztalhatok. Jó pár percre, - talán még fél óra is volt- teljesen eltűnt a rossz kedvem, nem bosszankodtam, s igyekeztem más szemszögből nézni a dolgokat, s ez akkor nem is tűnt olyan nehéz feladatnak.

Érdekes. Magában a párbeszédünkben nem volt semmi eget rengető, mégis, mintha „megcsapott” volna az őszinte érdeklődés, az emberségesség szele… egy óvodás kisfiútól. Ez lehet az, amit szépen, lassan az évek előrehaladtával „kinövünk”?! Felnőtt fejjel már nem annyira érdeklődik az ember mások iránt, főleg nem mások problémái iránt, hisz nekünk is mennyi van – gondoljuk!

No, persze azért megkérdezzük: „Hogy vagy? Mi van Veled?” – De vajon hány ilyen kérdés mögött lapul őszinte érdeklődés, és empátia a másikkal, a másik problémájával szemben? (Azt hiszem jó, hogy erre vonatkozóan nem tudunk semmiféle százalékos adatot, mert a végén még ott állna feketén-fehéren, hogy mindenki leginkább csak magára számíthat, mert a többséget csak önmaga gondja, baja, öröme, vágya foglalkoztatja… vagyis hogy kissé „hamisak”, és önzők leszünk felnőtt korunkra.)

Mondanom sem kell, úgy fél9 környékén már sehol sem volt a lelki harmóniám, megint képes voltam, ezt a nyugodt állapotomat „felcserélni” a felesleges bosszankodásra. Az hogy mitől szállt el - bő fél órán át tartó- jókedvem, most nem is fontos.

És ekkor történt… Kiderült, hogy a délelőtt folyamán át kell mennem a helyi óvodába, ahova az előbbiekben említett kisfiú is járt, és ahol én is dolgoztam egy bő fél évet.

Hát elindultam. Mikor beléptem épp kint volt a középső-, és a nagycsoport. Sétához öltözködtek. Amint beléptem rögtön vagy húsz gyerek „rohamozott” meg. Valaki a haját mutatta, hogy már milyen hosszú, valaki épp azzal dicsekedett milyen szépre vágta neki a fodrász néni, a másiknak kutyusos sapkája volt, a harmadik kiscicát kapott… valószínűleg egy könyv is betelne, ha pontosan leírnám mennyi, mennyi izgalom történt azokban a hetekben az ovisokkal, és ezt mind megosztották velem.

Annyi ölelést, mosolyt kaptam… hát nem is tudom, milyen terápia érhet ehhez fel, teljes feltöltődés. Persze az óvónőknek sürgetniük kellett a kicsiket, hisz nem sok idejük volt az ebéd előtt, és mindenképpen szerettek volna még egy rövidke sétát megejteni. 4-5perc, ha volt, amit tőlük kaphattam, és újra ugyanaz az érzés töltött el, mint reggel, csak „húszszor”olyan erősen.

A délutánt már ismét az irodában ülve „tölthettem”, s bár voltak apróbb dolgok, amiken néha bosszankodni kezdtem, de amint felidéztem a délelőtti „kalandomat”, mindjárt nevetésre állt a szám, és a rögtön jobb lett a kedvem. A munkából hazasietve ismét találkoztam Alex-el, azzal a kisfiúval, aki elsőként dobta fel az amúgy szomorkás kedd reggelemet. Igazán szép keretet adott ez, ennek a tanulságos napnak.

… és egy záró „gondolat”:
„A gyermek az öröm, a reménység. Gyönge testében van valami világi; ártatlan lelkében van valami égi; egész kedves valója olyan nékünk, mint a tavaszi vetés: ígéret, és gyönyörűség.”

Gárdonyi Géza

Bár ez az írás meglehetősen aktuális, (egy hete „született”,) mégis elég sok dolog történt velem az óta. Többek között munkanélküli lettem… Még egész erősnek, és elszántnak érzem magam az újbóli munkakereséshez… De talán, majd ha ez fogyóban lesz, újra meglátogatom a felnőttek „apró” segítőit… az én segítőimet.

P. Renáta